 |
EGYEDÜL
(XI.)
Lógó fejjel, mint egy gémes kút a pusztán,
Kóvályog valaki szótlanul az utcán.
A mi Istvánunk az, a falu határán,
Megfosztva társától csak egymaga árván.
Mikor az utolsó házon már túljutott,
Ölébe váratlan, regényes táj hullott.
Az erdő tövében lassú folyó tesped,
Szélessége mintegy kilenc méter lehet.
Víz felett egy kőhíd szabályosan ível,
Alkalmas átkelni akár biciklivel.
|
|
|
Mivel a lábánál vad
bokor burjánzik,
S errefelé kevés halandó túrázik,
Így kinek szükséges, talál itt oltalmat,
A híd védelmében zavartalan alhat.
Hősünk is szemléli a szűk búvóhelyet,
S bizony nyolc órája ütöttek már delet.
Alkalmasabb szállást így már nem fog lelni,
Nekigyürkőzik hát azt birtokba venni.
Miközben a partról eléri a fészkét,
Szúrós-bökős ágak sebesítik térdét.
De kárpótolja őt egy kényelmes üreg,
Fájdalom a lábán, ily módon térül meg.
|
|
 |
